Gyászban egyedül vagy együtt?
A kérdés szokatlan és talán elsőre lényegtelennek tűnik. Napjainkban azonban nehéz kérdés azok fejében, akik családi, rokoni, vagy baráti kapcsolataikban halálesettel találkoznak.
Azt gondolnánk, hogy a modern társadalmakban nem létezik már tabu téma, hiszen nyíltan beszélünk szexualitásról, erőszakról, másságról. A hely itt kevés lenne felsorolni azokat a szervezeteket, egyesületeket, vagy alapítványokat, amelyek akár egy egészen kis csoport nemes céljaiért küzdenek. Az utóbbi időben megnőtt a számuk olyan közösségeknek, önsegítő csoportoknak vagy kluboknak ahol hasonló problémával küzdő vagy azonos érdeklődésű, illetve sorsú emberek találkozhatnak.
Minden felvilágosultságunk ellenére azt vettem észre, hogy a halál, illetve a hozzá kapcsolódó gyász, mintha lemaradt volna „szabad” beszédtémájú társaitól, és ma is árnyék vetül rá. Kerüljük a nehéz témát és gyakran az általa érintett személyeket is. Azt gondoljuk, ha nem szentelünk figyelmet rá, akkor nem is létezik. Egy számunkra fontos ember halála csak egy kellemetlen időszak az életünkben, amelyen gyorsan túl kell lenni, mihamarabb le kell zárni. A gyászolót – amennyiben szerencsés – családja nyilván támogatja a gyászban, de mindenki azt szeretné, ha minél hamarabb minden visszatérne a régi kerékvágásba. ”Az Élet úgyis megy tovább” – mondják a legtöbben. Gyakori az a magatartás, hogy kifelé azt mutatjuk minden rendben, átvészeltük a küzdelmes időszakot. Eközben legtöbbször belül óriási űr tátong, és minden nap jelen van a mérhetetlen fájdalom, szomorúság, kétségbeesés, amelyet még mélyebbre nyomunk le magukban.
Ma már nem így van, de régen a halál természetes kísérője, ezáltal sokkal inkább része volt az életnek. Számos rituálé kötődött hozzá, amely némely kultúrákban ma is hagyományos formákban van jelen. Mindenki tudta, hogyan búcsúzzon el szeretteitől, hol laknak a siratóasszonyok, és hogy kit, kinek, mennyi ideig szokás meggyászolni. A kialakult szokások nyújtották azt a támaszt a bánatban, amelyek napjainkban már alig léteznek, szinte senki nem emlékszik rájuk.
Ma e helyett minden, gyászban érintett ember a maga módján próbál megbirkózni élete legnagyobb krízisével. Pedig a gyásszal sokszor alaposabban foglalkozni kell, mert nem tagadhatjuk meg azt az embert, akit gyászolunk azzal, hogy úgy teszünk, mintha nem is lett volna, miközben körülöttünk van az egész élete. Azzal a lelkifurdalással és tragikus viharokkal teli érzelmi libikókával is foglalkozni kell, amit a szakemberek gyászmunkának hívnak.
Az önsegítő csoportok (angol szakkifejezéssel: self-help groups) az ötvenes, hatvanas években terjedtek el az egész világon, párhuzamosan a tradicionális gyászkultúra felbomlásával. Az a tapasztalat, hogy a csoporttagok hamarabb jutnak el a megbékélésig. E mellett nem válnak magányossá a bajban és kevésbé hajlamosak a betegségekre, hiszen például a gyászolóknál jóval gyakoribb az infarktus. A Napfogyatkozás Egyesület közel 15 éve indít önsegítő gyászfeldolgozó csoportokat a közeli hozzátartozójukat elveszített gyászolók számára, többek között a budapesti Hospice Házban.
Szeretettel várom mindazokat, akiknek régebben vagy a közelmúltban kellett szembenézni a halál okozta fájdalommal, akiknek segítséget jelent az, ha van kivel megosztani gondjaikat, bánatukat. A csoportba nyugodtan jelentkezhetnek, akik a válás utáni nehézségeiket szeretnék oldani, hiszen egy hosszú kapcsolat befejezését is szükséges lenne meggyászolni.
A gyászcsoportokba leggyakrabban fél éven keresztül járnak az emberek, általában kéthetente találkoznak, megosztják érzelmeiket, gondolataikat, és már pusztán azzal, hogy kiderül, ki hogyan éli meg a gyász okozta krízist, sokat segítenek egymásnak. Gyakran a csoport a fél év elmúltával baráti társasággá alakul át, és a tagok hosszú távon is támogatják egymást.
Halaska-Novák Krisztina, a Napfogyatkozás Egyesület okleveles önkéntes segítője – www.gyaszportal.hu